Én alapvetően hiszek a szabad akaratban, abban, hogy mi teremtjük a körülöttünk lévő valóságot. Ugyanakkor abban is hiszek, hogy létezik egyfajta sorszerűség, ami megadja a kereteket mindenki életének, ennek részének látom az életfeladatot is, amivel mindannyian születtünk 🙂 Látszólag ez a kettő ellentmondhat egymásnak, mivel a sorsszerűséget sokan elve elrendelésnek vélik, akkor pedig abban nincsen helye a szabad akaratnak. Sőt, ha van életfeladat, akkor hogyan lehetne szabadság, hiszen akkor azt KELL csinálnom.
Ám azt is gondolom, hogy mindez a látszólagos egymásnak feszülés mindösszesen csak annak a következménye, hogy nem pillantunk alaposan a dolgok felszíne alá és nem nézünk rá a mélyebb, mégis sokkal finomabb (és ezáltal értelemszerűen sokkal kevésbé nyilvánvaló) összefüggésekre.
Életünk sorsszerű része inkább csak egy irányt határoz meg, valójában konkrétumok nincsenek benne, azaz senkinek nem “sorsa” hogy vonatkerékpumpáló, vagy netán fedett pályás távolba néző bajnok legyen. Az irányokat leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valakinek van egy zenei tehetsége. Ha úgy akarom nézni, ez valóban lehet korlátozó, hiszen nem tartalmaz mérnöki tudást, vagy mozgástechnikai kiválóságot, mert pusztán a zenére irányul. Ugyanakkor az adott területen belül mégis rengeteg lehetőséget rejt, mert arra vonatkozóan semmilyen kötöttséget nem tartalmaz, hogy hogyan bontakoztatom ki ezt az adottságot. Nem szabja meg, hogy legyek karmester vagy inkább rockzenész, nem határozza meg hogy játszak inkább egy (vagy több) hangszeren vagy komponáljak helyette örökéltű zeneműveket. Ebben ugyanis nekünk kell döntenünk.
Ez a kettősség azért sem annyira egyszerű és könnyen értelmezhető, mert megvan benne a bizalom és hit része, mindaz, amit rábízok az Univerzumra és megvan benne az én személyes részem, ami az előbbivel szemben teljesen az én felelősségem. S pont emiatt azonban létrehozhat egy érdekes fennakadást. Mivelhogy kérjük és várjuk, hogy az Univerzum megmutassa nekünk az irányunkat valahogyan, hogy megtudhassuk merre van az előre, ez eddig rendben is volna. Ám amikor ez megtörténik általában mégsem úgy folytatjuk, hogy kezünkbe vesszük a dolgok irányítását és elkezdjük kibontakoztatni a “kapott” irányt, hanem valami miatt tovább várunk. Várunk arra, hogy az irány sokkal konkrétabb legyen, várunk valami megfoghatóra, valami stabilra, valami megbízhatóra és követhetőre. Várunk, csak várunk valami olyan pluszra, ami mentén aztán végül tényleg elindulhatunk és ami aztán sosem jön el. Ekkor többnyire becsapva és elárulva érezzük magunkat, haragszunk a világra, az Univerzumra, hogy miért nem tudott egyértelműbb lenni, hogy miért nem kaptuk meg azt, amire vágytunk, pedig igazából itt mi következtünk volna. Ugyanis, ha irányoknál konkrétabb dolgokat kapnánk, akkor tényleg nem lenne túl sok mozgásterünk és tényleg nem lenne értelme szabad akaratról beszélni egyáltalán. Tehát nézhetjük ezt úgy is, hogy ez is csak egy lehetőség arra, hogy a szabad akaratunk gyakoroljuk, sőt hogy jobban ráhangolódjunk arra, ami a mi dolgunk és arra, amit pedig érdemes ráhagynunk az Univerzumra.
