Ahogy azt az előző blogbejegyzésben már említettem az idei év egyik kiemelendő kulcsgondolata az önazonosság. Azt gondolom, hogy ez olyan téma, hogy mindenképpen érdemes bővebben részletezni, mert egyébként csak egy szó és koncepció marad, amihez sokféle és változatos gondolati-érzelmi elképzelések tartozhatnak.
Természetesen önmagában a koncepciókkal nincsen semmi gond, mert valójában mindenkinek szinte mindenhez tartozik valamilyen sémája, ami leginkább az eddigi tapasztalatai, reményei és sokszor félelmei mentén épül fel. Ezért is lehet az, hogy amikor két ember beszélget sokszor teljesen más dolgokat értenek látszólag ugyanazon szavak alatt, így nagyon könnyű egymást csúnyán félreérteni. Mindezek után pedig felmerülhet az igen jogos kérdés, hogy egyáltalán mi értelme van így beszélgetni, hiszen jóval nagyobb az esélye annak, hogy félre- mintsem hogy ténylegesen megértsük egymást 🙂 Szerencsére azért csak a kommunikáció töredéke áll a szavakból, így van némi esélyünk valódi interakciót folytatni, és ezen felül ott van még a nyitottság, a kíváncsiság és a szeretet, ami segít áthidalni a szavak sokértelműségéből adódó félresiklásokat, tévutakat..
Visszakanyarodva azonban az önazonosság témakörére, ez is számos oldalról megközelíthető kérdés. Először is ott a már korábban említett gondolat, hogy mi is az az Ön, aminek az azonosságára törekszünk. Ez elsősorban önismeret, majd önelfogadás, végül önszeretet függvénye. Mert az önazonossághoz nem elég ismerni önmagad, nem elég tudni és érteni, szükséges, hogy legyen egy elfogadás önmagad felé, ami, ha elég ideig fennálló állapot előbb-utóbb természetszerűleg önszeretetté nemesül.
Az önazonossághoz nekem szorosan kapcsolódik a hitelesség is, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy az van, ami van. Ha rákeresel a hitelesség jelentésére, akkor azt kapod vissza a legtöbb helyen hogy “a valóságnak megfelelő” vagyis igazi, valódi, eredeti.
Van az a mára már elhíresült mondás miszerint “légy önmagad, hiszen mindenki más már foglalt”, hogy ezután azzal szembesüljünk a hétköznapokban, hogy milyen piszok nehéz is önmagunknak lenni úgy, hogy közben olyan világban élünk, ahol lépten nyomon azt várják tőlünk hogy minden helyzetben különféle elvárások mentén valaki egészen más és más legyünk. Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, amiről – az előbbivel ellentétben – viszont nagyon kevés szó esik. Mégpedig az, hogy igazából milyen fárasztó és kimerítő, milyen rengeteg erőfeszítés és energia folyamatosan valaki olyannak lenni, aki nem vagyunk… arról nem is beszélve, hogy még boldogtalanná is tesz.
A légy önmagad felhívás azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a valóságban “csak és összesen” egyvalaki vagyunk, mindig egyízűek, egyszínűek, egyfélék. Mindannyiunknak számtalan arcunk van és ezek némelyike lehet egészen különböző is, ám alapvetően a lényegiségük a sokszínű megnyilvánulás ellenére is azonos.
És itt lép be az önazonosság számomra jelentékeny harmadik komponense: az integritás. Az integritás definíció szerint épséget, teljességet, egységet jelent, mely tiszta, érintetlen, csorbítatlan. Ez ismét nem arra mutat, hogy a sokféle énünket uniformizálnunk kell és egyetlen, a társadalomnak és az elvárásoknak megfelelő, szolgáltakész és kompatibilis énné formálva azt. Hanem pont az a lényeg, hogy ezt a sokszínűséget megosztottságtól mentessé tegyük, melyben minden énrésznek megvan a maga helye és szerepe mégis egység és nem széthúzás van, mert mindegyik megbecsült és értékes része az egésznek, s a teljesség egy fontos darabját hordozza. Ezt az elvet megértve egyéni azonosulás helyett sokkal könnyebb úgy gondolni az önazonosságra, mintha egy tanácsgyűlésre, ahol minden tanácstagnak megvannak a területei és képességei, amikben jó, így szükség esetén ő tud elnavigálni minket az adott helyzetben. És, ami talán még ennél is fontosabb, egy olyan tanács, ahol mindenki képes a teljes egész érdekeit szem előtt tartva meghozni a döntéseit.
Kép tawatchai07 Freepik