Sosem szerettem azt a szót, hogy kompromisszum. Valahogy mindig rossz érzésem lett tőle és persze ezen nem segített, hogy lépten nyomon azt hallottam, hogy márpedig kompromisszumot kell kötnöm, ha el akarok érni dolgokat. Számomra ez egyenlő volt a megalkuvással.
Féreértés ne essék, nem magával a kompromisszummal van bajom, hanem azzal, ahogy ezt manapság leginkább a köztudatban él. Erre is akkor jöttem rá, mikor egyszer végre hallottam megfogalmazni valakit azt, hogy a kompromisszum valójában a jelen valóságunkban azt takarja, hogy neked is fáj és nekem is fáj egy kicsit a megoldás, hogy mindenkinek egyformán rossz legyen… Mint ahogyan sokszor a szeretetet is értelemezzük, ha kevésbé szerencsés családi mintákkal nőttünk fel. Mivelhogy velük vagyunk először kapcsolatban, a szüleinktől tanuljuk meg, hogy mit is jelent a szeretet (aminek aztán keletkezik egy egyéni olvasata, amihez tudatos felülírás híján egész életünkben tartjuk magunkat).
Attól függően hogy ez a szeretet minta megtanulás hogyan sikerült jöhetnek elő a “hogyha szeretsz, akkor…” kezdetű rejtett ultimátumok. És a mondat befejezése általában olyasmi, amiben arra kérjük a másikat, hogy adjon fel valamit, ami neki igazán fontos, lehetőleg adjon fel valamit önmagából, hiszen minél nagyobb az áldozat, annál jobban bizonyítja vele a szeretetét, elköteleződését, stb. Szerintem ez egy nagyon káros minta… Ha tényleg tiszta szívből szeretek valakit, akkor hogy merülne fel és miért akarnám azt egyáltalán, hogy feladja önmagát, hiszen hogyan is akarnám boldogtalanná tenni azt, akit szeretek?
Ezzel együtt a helyes határokban viszont maximálisan hiszek. Erről már megosztottam néhány gondolatot egy korábbi bejegyzésben, a Határtalanulban.(Ha még nem olvastad, érdemes lehet belenézned 🙂 )
Nekem az a tapasztalatom, hogy a határhúzást sokan eléggé félreértik, így e címszó alatt valójában azt akarják megszabni, hogy mások hogyan viselkedjenek. Ez nyilvánvalóan kudarcra van ítélve, arról nem is beszélve, hogy általában ellenkező reakciót vált ki, mivel ki szereti és viseli jól, hogyha állandóan megszabják neki mit tehet és mit nem.
A jó határok mindig rólad szólnak, személyesen. Azt határozzák meg, azt írják körbe, hogy veled mi történhet, nem pedig azt, hogy a másik mit tehet és mit nem.
Fontos tudni azonban a kemény határaidat, vagyis mik azok a dolgok, amik az értékeid közé tartoznak, amikből nem engedsz, mert a lényed sérülne, ha így tennél. Az nem kompromisszum lenne, hanem megalkuvás, amiben szépen lassan beleboldogtalanodnál, belefásulnál. Minden más, azonban megegyezés kérdése lehet.
Meghatározni azokat a dolgokat, amik nem alku tárgyai automatikusan meghúzza a határaidat. Nem szabod meg a másiknak mit tehet és mit nem, nem akarod megváltoztatni, sőt nem is kéred, hogy a te kedvedért változzon meg. Ugyanakkor neked is megvan az a szabadságod, hogy eldöntsd, hogy abban, ahogy ő viselkedik, ahogy feléd viszonyul részt akarsz-e venni vagy sem. Nem utasítod el a másik embert, nem határozod meg mit tegyen és mit ne, mégis megőrzöd az integritásodat. Mert azt nagyon fontos tudni, érteni és átérezni, hogy minden egyes alkalommal, amikor igent mondasz egy helyzetre, valamire, amire belül nemet szeretnél, akkor elárulod önmagadat, mert azzal, hogy arra igent mondtál önmagadra mondasz nemet.
És itt vissza is kanyarodhatunk a kiindulópontra, a valódi kompromisszum kérdéskörére. Jó értelemben ugyanis a kompromisszum azt jelenti, hogy téged is és engem is egyaránt figyelembe veszlek az adott helyzetben, egyenlő súllyal, és mindennek tudatában hozok egy olyan döntést, ami mindkettőnknek egyformán kedvező.
Kép Trym Nilsen – Unsplash
#önazonosság #2023 #boldogság #határok
