Sokáig rendkívüli módon foglalkoztatott, hogy miért nem tudnak az emberek (mély tisztelet a kivételnek természetesen) kommunkálni, és elkezdtem figyelni, hogy akár engem, akár másokat mi mozgathat, amikor kommunikációs gubancaink vannak. Arról most nem ejtenék szót, amikor szándékosan csúsztatás netán hazugság történik azért, hogy a másik embert manipuláljuk, mert az egy teljesen más szintű probléma, inkább azokat a mozgatórugókat kerestem, amik a háttérben ösztönösen és tudatosság híján vezérelnek minket.
Az egyik jellemzően felbukkanó indok meglepően hétköznapi volt: a legtöbb esetben egyszerűen fogalmunk sincs, hogy mit akarunk, vagy hogy mi lenne számunkra a jó, s ennek egyenes következménye az, hogy ködösen kommunikálunk, hiszen bennünk sincs letisztulva. Ez viszonylag könnyen orvosolható, érdemes fényt deríteni rá, hogy az adott kérdésben vagy helyzetben pontosan mit szeretnék. Természetesen ezt nem kell feltétlenül jó előre eltervezni és eldönteni, de akkor, amikor ott vagyunk a szituációban mindenképpen javasolt például venni egy-két mély lélegzetet és befelé fordulva megkérdezni, hogy mi is van valójában, majd ennek megfelelően kommunikálni a továbbiakban.
Egy másik érdekes megnyilvánulási forma, amit én csak gondolatolvasó szakkörnek hívok. Ez ránk, nőkre sokkal inkább jellemző, de sajnos találkoztam már férfiak esetében is ezzel. Ez az az eset, amikor már legalább én tudom, hogy mit akarok, de nem mondom el a másik félnek, cserébe viszont elvárom, hogy tudja és aszerint cselekedjen, sőt amennyiben nem tudja vagy netán nem eszerint tesz, akkor még meg is haragszom vagy megsértődök rá. Ez már egy komplexebb történet, mert rengeteg minden lehet a hátterében, ugyanakkor néhány gyakori sajátosságra rámutathat például, ha választ találunk arra a kérdésre, hogy miért várjuk a másiktól, hogy tudja azt, amit nem mondtunk el neki? Valami bizalmi kérdést kötünk-e ehhez, esetleg nehezünkre esik bizonyos dolgokról beszélni és ezért inkább elvárjuk, hogy a másik csak úgy tudja, és akkor nekünk nem kell kimondani? Végül pedig felmerülhet a kiszolgáltatottságtól és a visszautasítástól való félelmünk is, hiszen ha azt mondom, amit tényleg van, akkor a másik visszaélhet vele, és bánthat minket, sőt akkor mondhat rá csak úgy nemet is. Tehát ha elmondom mit szeretnék, annak már sokkal magasabb a téte és sokkal jobban fájhat, nem jóval egyszerűbb nem beszélni róla és a másikat hibáztatni inkább, mert nem olvassa kellőképpen a gondolatainkat?
Őszintének lenni valójában igen nagy bátorságot igényel, és itt először és elsősorban is az önmagunkkal való őszinteségről beszélek. Igazából ez az egyik alapja mindennek, ha nincs őszinteség, nincs tudatosság sem, mert nem tudom meglátni azt, ami van. Ha nincs őszinteség mély emberi kapcsolatok sem tudnak kialakulni, mert egy ponton ez akadállyá válik és számtalan konfliktushoz vezet. És végeredményben nincs fejlődés sem, mert nem fogok tudni helyes döntéseket hozni, hiszen nem engedhetem meg magamnak, hogy belássam hogy hol tartok, s ha ezt nem látom jól, akkor nem tudom a megfelelő utat választani sem.
Azt azonban érdemes szem előtt tartani, hogy az őszinteség nem kard, ezért ne használjuk arra, hogy másokat összevagdossunk vele, értem ezalatt, hogy sajnos sokszor találkozom azzal, amikor emberek kellő együttérzés és bölcsesség nélkül, számomra egyébként ismeretlen megfontolásokból mások fejéhez vagdosnak igazságokat, majd tapintatlanságukat azzal indokolják, hogy de hát ők csak őszinték voltak, azzal mi a baj? Ugyanakkor, amikor velük tesszük meg ugyanezt mélységes felháborodással, elutasítással és nem ritkán agresszióval reagálnak, amely szintén arra mutat rá, hogy álláspontjuk nem teljesen állja meg a helyét. Mindezek ellenére én alapvetően hiszek az őszinteség erejében, ha azt megfelelő módon, helyen és időben alkalmazzuk, de mindenekelőtt mielőtt másokhoz fordulnánk, azt javaslom söprögessünk a saját házunk táján, s kezdjük az önmagunkkal való őszinteséggel.
Kép Jason Rosewell – Unsplash
[TheChamp-FB-Comments style=”background-color:#6aa0ba;padding:15px; border-radius:5px”]
