A legutóbbi “Fogadj el annak, aki vagyok” bejegyzésemben az önazonosság önismereti és bátorság összefüggéseiről írtam, ám inkább az emberekre gyakorolt vélt vagy valós hatásának tükrében. Ha azonban visszalépünk egy gondolatnyit ettől, akkor gyorsan megérkezünk annak kérdésköréhez, hogy mit is jelent a felvállalás.
Tegyük fel, hogy tudom, hogy ki vagyok – elfogadva annak tényét, hogy ez bár a lényegiségét tekintve alapvetően nem fog változni mégsem tekinthető egy statikus dolognak, mert akkor nem létezne növekedés és fejlődés (de erről egy másik bejegyzésben mindenképp írni fogok később, mert ez is egy elég fontos aspektus.) És itt jön a trükk, igen, már az elején. Mert sokszor beleesünk abba a téves elképzelésbe, hogy azt gondoljuk ennyi (tudom, hogy ki vagyok) már elég. De az igazság az, hogy attól, hogy tudom ki vagyok még nem magától értetődő, hogy ezt fel tudom vállalni. Sem magam előtt, sem a külvilág előtt.
Sokszor ugyanis ez az én kaphatott olyan visszajelzéseket, amitől úgy érezzük, hogy ez valójában vállalhatatlan. Lehet, hogy olyan környezetben nőttünk fel, ahol az általunk képviselt dolgok nem számítottak értéknek, így rögtön értéktelennek érezzük magunkat. Lehet, hogy csak “rosszkor, rossz helyen” nyilvánítottuk meg őket, és az akkor ott lévő emberektől negatívként megélt visszajelzést kaptunk. Azért fogalmazok ilyen óvatosan, mert nem szükségszerű, hogy valóban becsmérlő legyen a vélemény ahhoz, hogy mi aként tároljuk el gondolati és érzelmi emlékezetünkbe. Ez az emberi működés egyik legérdekesebb és egyben legsérülékenyebb pontja. Ezért is van az, hogy két ember, mégha azonos környezetben is nőtt sokszor egészen eltérő megélésekkel rendelkezik. Mert más dolgok váltak fontosakká számukra.
Nemrég jelent meg egy dokumentumfilm Arnold Schwartzenegger életről, mindamellett hogy sok ponton nagyon inspiráló történet, hiszen 3x is történelmet írt azzal, hogy olyat csinált, amire mindenki azt mondta, hogy nem lehetséges, vagy legalábbis neki nem. Szerencsére őt ez egy picit sem érdekelte!
Ebben a filmben mesél a gyermekkoráról, Ausztriában, nagyon vidéken egy katona apával, vasszigorban nevelkedett folyamatos versengés közepette. Egy ponton igen önkritikusan megjegyzi, hogy valószínűleg ez az a nevelés, ami őt arra sarkallta, hogy egyre jobb és jobb legyen és kihozza magából maximumot törte meg a bátyját. Ugyanaz a környezet, két különböző eredmény.
Visszakanyarodva a felvállalás témakörére, valójában ez is megér egy misét. Mert mit is jelent felvállalni valamit? Gyakran a felvállalásról azt hisszük, hogy ez azt jelenti hogy fennhangon képviselem és hirdetem ezt, megpróbálok másokat meggyőzni és rábeszélni. Hovatovább ez odáig tud fajulni, hogy meggyőződésemben mindenkit hülyének nézek, aki nem úgy gondolja ahogy én.
Én ebben mindig látok egy kétségbeesést, ami arról is szól, hogyha meg tudlak győzni az igazamról, akkor azzal önmagamat is leigazolom ismét, vagyis megerősítem vele a hitemet az adott dologban. Így sokszor ezt inkább az önmagunk meggyőzésére irányuló kísérletnek látom, ezért számomra ez nem is minősül kommunikációnak (mert természetéből fakadóan nem kétirányú). Ráadásul nekem az a meglehetősen népszerűtlen meglátásom van a témában, hogy nem lesz attól “igazabbam”, hogy te elfogadod az én nézőpontomat, vagy kevésbé igazam ha nem.
Egyébként az a tapasztalatom, hogy ez egy periódus az ember életében, amikor talál valami számára igazán értékeset és fontosat és ezért azt gondolja, mindenkinek pontosan erre van szüksége. Ezen mind keresztülmegyünk, nekem is megvolt a “térítős időszakom”.
Mostmár odafigyelek erre, és ha megjelenik bennem az igény, hogy valamiről meggyőzzem a másikat, akkor mindig visszafordítom önmagam felé feltéve a kérdést, hogy miért ilyen bazifontos ez most, hogy a másikat meggyőzzem ebben a helyzetben. Természetesen mindig kiderül, hogy valami teljesen más áll a dolog hátterében még akkor is, ha az adott téma számomra amúgy tényleg fontos.
Mindemellett ez a fajta önismeret és ezek az értékek adják a belső iránytűmet. A mai világban én ezt nagyon lényeges dolognak látom. Mert mi alapján döntöm el mit válasszak? Mi alapján döntöm el mi a jó és rossz? Nekem, személyesen. Mi alapján teszek vagy éppen nem teszek meg dolgokat? Fogalmazhatnék úgy is, hogy ezek a határok, mire mondasz nemet és mire igen? Ismered-e és tiszteletben tartod-e a saját határaidat? Nekem ez egy kicsit olyan mint a BDSM, vannak kemény határok, a többi megegyezés kérdése 🙂
A viccet félretéve szerintem fontos, hogy az ember tisztában legyen a saját kemény határaival, amik valójában azok a dolgok, amikből nem érdemes engedned, mert ezek a lényed részei és ezzel feladnál valami fontosat önmagadból. Kemény határból azonban azért nincs olyan nagyon sok. Magamról elmondhatom, hogy én kifejezetten határfeszegető, sőt határátlépő párti vagyok, mert ebben látom a fejlődés zálogát, ezért is tartom ilyen fontosnak hogy tudd, hogy mely határokat jó és érdemes átlépni és melyket kell maximálisan tisztában tartani.
A határokkal végül eljön az a pont, ahol ugyanaz lesz a kérdés, mint az önismerettel, mégpedig a felvállalás. Mert nem elég tudni a határainkat, azokat érdemes konstruktívan kommunikálni mások felé. Fontos azonban megjegyezni, hogy a határok sosem arról szólnak, hogy a másik mit tehet vagy mit nem tehet. A jó határok mindig és kizárólag arra irányulnak, hogy velem mi történhet. És a felvállalással végeredményben a határokkal is ugyanoda jutsz mint az önismerettel, megtaláod azt a közeget, ahol szívesen és örömmel tartják tiszteletben a határaidat és te is ugyanígy vagy az övékkel, megtalálod azokat az embereket, akik pontosan azt szeretik, amilyen te vagy és neked is az okoz örömet, amilyenek ők. Ha másért nem, már ezért is megéri mindebbe belevágni 🙂
