Az életünkben lévő változás sokféleképpen értelmezhető, sokszor fordul, hogy környezetünk nem támogatja vagy netalán nem is engedi az éppen folyamatban lévő változást, ugyanakkor az is elég gyakori, hogy a saját magunkról alkotott képünk az, ami végső kerékkötője a változásnak. Érdekes megfigyelni, hogy bizonyos embereknek az számít igazán, hogy mások mit gondolnak róluk, így számukra a környezeti hatás lesz az, ami erősebben befolyásolja őket a változásban. Míg másoknak a saját magukról alkotott képük az, amihez igazán ragaszkodnak, így ez lesz jelentősebb tényező a változással szembeni ellenállásban vagy annak megengedésében önmaguk felé.
Bármikor amikor változásról van szó azt érdemes először átgondolni hogy számunkra mi az elfogadhatóbb megoldás: leélni egy életet az eddig felépített valóságban bármi legyen is az, vagy felforgatni mindent, ami nem önazonos, hogy egy olyan életet élhessünk, amiben teljesen hűek vagyunk önmagunkhoz. És bár ebben alapvetően nincsen priorizálás, nincsen jó vagy rossz döntés, mégis azt érdemes figyelembe venni, amikor az érveket, tapasztalatokat mérlegeljük, hogy elégedettséget és boldogságot csak az önmagunkkal való összhang tud adni.
Ugyanakkor arra mindenképp érdemes odafigyelnünk, hogy ebben az emberi valóságban mekkora szerepet is játszik a jelen állapot megőrzésére irányuló szándékoltságunk minden döntésünkben. Amikor tehát rádöbbennünk arra, hogy életünket egyáltalán nem önmagunkkal összhangban éljük, úgy érezhetjük, hogy hirtelen ránk nehezedik mindannak súlya, amit másként szeretnénk csinálni. Belépnek alapvető félelmeink, hogy az önazonosságért komoly árat kell fizetnünk: elfordulnak tőlünk szeretteink, új munkát kell találnunk, esetleg még lakókörnyezetet is változtatunk, tehát teljes életvitelünket át kell alakítanunk, s már önmagában a feladat nagyságától megrettenünk. Arról nem is beszélve, hogy amikor már az kerül szóba, hogy pontosan hogyan is kezdjük el az önazonosságot az feltételezi, hogy legalábbis van már valamilyen elképzelésünk arról, hogy kik is vagyunk valójában.
Mindenesetre a önazonos változás kérdéskörében általában a nagy többségnek inkább (részben a fenti okokból kiindulva) nagyszabásúbb dolgok jutnak az eszébe. Pedig az az igazság, hogy a nagy változások (néhány kivételesen előkészített kivételtől eltekintve) egyáltalán nem működnek jól, mert túlságosan nagy a különbség mértéke a jelen és megváltozott állapot között. És hiába tudjuk esetleg erővel áthúzni magunkon az újdonságokat az akaraterő mértékétől függően több-kevesebb idő múlva a rendszerünk vissza fog állni az eredeti állapotra vagy annál is visszább, egy védekező üzemmódba. Ezért érdemes inkább kis dolgokkal kezdeni, egy-egy apró szokás megváltoztatásával vagy egy új önazonos szokás megteremtésével a mindennapjainkban.
Gyakori az a téves elképzelés is, hogy ezeknek a dolgoknak márpedig könnyen kellene menniük. Ilyenkor azt felejtjük el, hogy ha eddig huzamosabb ideig csináltunk valamit valahogyan, akkor azt tekintjük alapműködésnek, tehát ez lesz a normális, így bármi ettől eltérőt szeretnénk bevezetni az elején mindenképpen erőfeszítésnek fog érződni és mint ilyen ki fog mozdítani bennünket a megszokott területekről, a komfortzónánkból. Idővel és gyakorlattal azonban mindez szintén természetessé válik, megtanuljuk újra és újra önmagunkat választani és nem lesz kérdés már, hogy hogyan legyünk önazonosak.
Kép Dawid Zawiła – Unsplash
[TheChamp-FB-Comments style=”background-color:#6aa0ba;padding:15px; border-radius:5px”]
