Fogadj el annak, aki vagyok!

Önazonosság, paradox módon egyszerre a legegyszerűbb és legbonyolultabb dolog a világon. Egyszerű, mert valójában magától értetődő természetes állapot és bonyolult, mert annyi mindentől függ, annyi külső és – lássuk be – belső elvárás rakódik rá, hogy nehezen találunk rá.

Az önazonosság önismeret és bátorság kérdése. Igen, jól olvasod, a bátorság is kritikus tényező. Mert az egy dolog, hogy megvan az ön vagy én, aminek az azonosságára törekszünk, ami számomra nagyon egyszerűen az értékek és prioritások összessége. Vagyis hogy tudom, hogy mik az én értékeim és képes vagyok azok mentén meghozni a döntéseimet. Mégis, ha a lényeget szeretném megragadni azt mondhatom, hogy igen sokszor nagy bátorság kell hozzá, hogy fel is tudjam vállalni mindezt.

Ezt úgy is lefordíthatom, hogy minden embernek van egy személyes belső igazsága és az önazonosság azt jelenti, hogy ezek mentén él. De mi van akkor, ha ez a személyes igazság nem egyezik a társadalmilag elfogadott formákkal? Végső soron az ember társas lény, s mint ilyennek a túlélése a közösségtől elfogadásától függ. Mélyen belül pedig még mindig meghatároz minket és a cselekedeteinket a néhány millió éves evolúciós igazság: “ha kirekesztenek, meghalok”. Természetesen ez a mai korra már fizikai értelemben egészen biztosan nem igaz, ugyanakkor érzelmileg mindenképpen annak tekintjük, így megteszünk mindent és akármit, hogy ez semmiképp se történhessen meg. A közösség és elfogadás oltárán feláldozzuk az álmainkat, a céljainkat, az örömeinket és végül önmagunkat is…

Ennek másik pólusán annak a sokszor félreértett koncepciója van, hogy “fogadj el annak, aki vagyok”. Ez gyakran úgy kezdődik, hogy mikor végre képes vagyok felvállalni azt, aki vagyok rögvest elvárom, hogy ennek aztán mindenki örüljön, tartsa maximálisan tiszteletben és teljes elfogadással reagáljon. Azért lássuk be ez nagyon sok szempontból elég irreális elvárás 🙂 Természetesen érdemes időt hagyni a környezetünknek, hogy legyen idejük hozzászokni a változásokhoz és ami még ennél is fontosabb, eldönteni, hogy mihez akarnak kezdeni vele. Vagyis, hogy ezzel ők tudnak és akarnak-e együtt mozogni vagy nem és akkor elköszönünk egymástól. 

És itt megint előkerül a bátorság, hiszen ott van annak a mély és zsigeri félelme, hogy ezzel elveszítem a szeretteimet. Nyilvánvalóan ezt leginkább túl nagy árnak érezzük, ezért inkább elnyomjuk mindazt, ami a legcsekélyebb veszélybe sodorhatja a szeretteinkkel való kapcsolatot. (Zárójelben jegyezném csak meg, hogy ha valaki valóban szeret, akkor figyelembe veszi azt is, hogy neked mi a legjobb, mert igazán azt szeretné, hogy boldog légy. Na persze nem a saját boldogsága árán, ez nem az a játék, hogy ki tudja jobban feláldozni önmagát 🙂 Ezért van ott hogy is, mi a legjobb neked is és neki is.)

Ennél jó néhány fokkal kisarkítottabb verziója a “fogadj el, annak, aki vagyok”, hogy ha nem tetszik akkor az kizárólag a te bajod, traumád és problémád és ha nem tetszik, akkor el lehet sétálni. Én hiszek abban, hogy minden kapcsolatban alakítjuk egymást, hiszen nyilvánvalóan hatással vagyunk a másikra. A szeretet és az elfogadás nem azt jelenti, hogy ha másik bármilyen hülyeséget csinál, netalán bánt engem vagy másokat, akkor azt elfogadom, mert ő ilyen. Félreértés ne essék, őt magát természetesen szeretem és elfogadom, de a cselekedetei már más lapra tartoznak. Másrészt abban sem hiszek, hogy valójában az bárkinek jó vagy bárki javát szolgálná a kapcsolatban, hogyha belecsúsznak a “fogadj el annak, aki vagyok” ezen értelmezésébe. Sem annak, aki csinálja, sem annak, aki a másik oldalon van. Ezért érdemes rá figyelni, hogy a “fogadj el annak, aki vagyok” ne csússzon át öncélú egoizmusba, ahol minden önös cselekedetet alá lehet támasztani az érvvel, hogy én ilyen vagyok.

Kép Markus Spiske Unsplash