Van egy újabb formabontó (lásd még bicskanyitogató) elgondolásom számotokra, úgy látszik ez a Yang Víz Tigris egy ilyen év 😉 Szerintem kétféle ember van a világon: azok akiknek indokaik (azaz kifogásaik) vannak, és azok, akik eredményeket érnek el. Indokunk számtalan lehet, ám a kifogások jobbára a nem helyes priorizálásból fakadnak, vegyük például az egyik személyes kedvencemet: a “nincs időm”-et, ami lefordítva valójában azt jelenti, hogy nem akarom eléggé, nem elég fontos ahhoz, hogy feláldozzam érte a jelenlegi kényelmet. Pontosabban adott pillanatban úgy ítélem meg, hogy amit nyerek belőle egyszerűen nem éri meg a belefektetett energiát, időt, erőforrást számomra.
Ennek egy aspektusáról írtam a FELTÉTELES JÖVŐBE VEZETŐ ÚTON posztomban is, amit azonban most kiemelnék az egy másik nézőpont, hogy hogyan jelenti azt, hogy visszanyerhetjük az irányítást az életünk felett az önmagunkkal való őszinteség és annak belátása, hogy valami adott időpillanatban tényleg nem fontos eléggé számunkra ahhoz, hogy tegyünk érte. Mert ha fontos és nem teszek érte, akkor az előbb-utóbb egész biztosan kikezdi és aláássa az önbizalmamat, az önértékelésemet, aminek eredményeképpen végül tehetetlennek és áldozatnak fogom érezni magam a saját életemben. A folyamat végpontjaként pedig eljutok egészen oda, hogy áldozatként nincs más lehetőségem, mint kihelyezni a felelősséget az életemért és boldogságomért a külvilágba, tehát már csak szereplője és nem rendezője vagyok az életemnek.
A saját nézőpontunk alátámasztása a mai világban nem nagy fáradtság, mindannyiunknak megvannak az indokai miért azt hisszük amit és fel tudjuk sorolni a világból mindazokat a tényeket és történéseket, amit minket támasztanak alá, igazolva hogy a nézőpontunk jogos és helyes. Ezért látom veszélyesnek a közösségi médiát, mert elsősorban a preferenciákra támaszkodik, hogy azokat a tartalmakat tegye eléd, amikkel interakcióba lépsz, s egy idő után virtuálisan csak olyan dolgok vesznek körül, amik a saját álláspontodat igazolják vissza csupán.
Az emberi elme ilyen önigazolós alapon működik (hiszen működésének jelentős része abból áll amúgy is hogy saját létezését igazolja) és nagyon kevés olyan embert ismerek, aki képes arra hogy beengedjem a valóságában olyan tényeket és történéseket, amik nem illeszkednek a jelenlegi valóságához. Kivéve persze azokat a helyzeteket, amikor rá vagy kényszerítve, hogy elfogadd, mert olyan léptékű, hogy nincs választásod, mint ez a mostani járványhelyzet például. Visszatérve azonban a fő gondolathoz, azon, hogy az ember beengedi a valóságába nem azt értem, hogy meghallgatja, bár az is jogos, hogy azok száma is elég csekély, akik egyáltalán képesek meghallgatni a sajátjaiktól gyökeresen eltérő nézeteket. Hanem azokról beszélek, akik képesek integrálni más nézeteket a saját valóságukba.
Alapvetően azonban csak a saját nézőpontunkban élni azért kockázatos, mert a világból megszokásból, az elme működése mentén úgyis csak azokat a dolgokat fogom észrevenni, amik egyeznek a jelenlegi nézeteimmel. Annak van jogossága, hogy valami alapján szűrni kell a mindennapokban ránk zúduló iszonyatos mennyiségű adatot és információt, a kérdés az, hogy hogyan tesszük ezt. A folyamat tehát az, hogy tudatosan és tudattalanul is kiválogatom és megszűröm a világból való információimat, hogy megerősítsem vele a saját nézőpontomat. Tehát ha az a prekoncepcióm, hogy a világ egy szörnyű hely és folyton rossz dolgok történnek, mindenki ellenem van, akkor nagyon gyorsan ilyen környezet fog körbevenni, s jogosan mutogatok körbe, hogy lám, ez is bizonyítja hogy igazam van, a világ borzalmas hely. Míg ha képes vagyok meglátni magam körül a szépséget, a csodát, a jóságot, akkor a környezetem ezt fogja számomra visszatükrözni.
Természetesen ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy kezeljük ilyen amerikai “keep smiling” módon miközben omlik össze bennünk vagy körülöttünk a világ, nem azt jelenti, hogy ne vegyünk tudomást a másik oldalról. Én abban hiszek, hogy egyszerre kell látni kell mindkét oldalt, mert azoknak is igaza van, akik a problémákat látják, és azoknak is, akik a megoldást. Szerencsére azonban az élet nem csak problémákból és megoldásokból áll 🙂 Ugyanakkor ahhoz, hogy túl tudjunk lépni a kettősség először képessé kell válnunk arra hogy befogadjuk és a helyén kezeljük mindkét oldalt, azaz elutasítás és ítélkezés nélkül azt lássuk, ami van.